Sms-vers

Ez

Egy hányás mellett álltunk
a Rákóczi úton
Mellettünk őrülten suhant
az autóforgalom
Te hátadat a falnak
vetetted angyalom
Én rád hajoltam Édes
- EZ az otthonom

Egy valamirevaló blog nem lehet meg egy kis személyesség, sőt fecsegés nélkül. Ezért teszem közzé a fenti versikét, amit ma a metróból jövet kreáltam. Nem vagyok kifejezetten lírai alkat, verseket se szoktam írni (leszámítva néhány születésnapi bökverset, meg pár versfordítást, amire a kényszer vitt rá). De most, a villanásnyi kép hatására megszállt az ihlet :)

Hogy mi köze ennek a hálózatokhoz? Hát csak annyi, hogy toll, papír híján a mobiltelefonomba (egy hálózati eszközbe) pötyögtem váratlan ihletem eredményét, és ha már bepötyögtem, szét is küldtem a szeretteimnek. Így lett belőle sms-vers. A technikából következő, egyetlen műfaji szabályt szigorúan betartottam: a vers pontosan annyi karakterből áll, amennyi egy sms-be belefér. (160?) Most pedig, hogy a blogomra fölkerült, még többen olvashatják. Az is megfordult a fejemben, hogy továbbítom a Fedél Nélkül című újságnak, ami a Otthontalan Emberek Műhelye, alcíme szerint. Hm... ezt azért még meggondolom. De a lapot nézegettem. Érdemes. Nézegessétek Ti is!

Egyébként az Astoriánál, a lépcső alján mindig ül egy férfi egy nagy konzervdobozzal, mellette kartonra rajzolt felirat:

ÉHEZÜNK!
EGY MAGYAR CSALÁD
KÖSZÖNÖM.

Mostanában néha felváltja egy nő. Ő nem ül le a lépcsőre, csak áll szerényen a - többnyire üres - konzervdoboz mellett. Munkamegosztás: hol az ember hirdeti, hogy éhezik a MAGYAR család, hol az asszony. Gyerekeket egyelőre nem látni.

Hálózat, művészet... Erről eszembe jutott egy kiállításmegnyitó. Szentendrén volt, tavaly ilyenkor, hogy egy performansz keretében feLugossy László, Szirtes János és mások a MűvészetMalom hatalmas oszlopokkal tagolt, félig romos terében elkezdtek egy hosszú kötelet körbevezetni. A látogatók közül sokan (én is) kaptunk egy-egy részt a végtelennek tűnő szárítókötélből, hogy fogjuk. Így nemsokára mindnyájan - akik fogták a kötelet és azok is, akik nem - egy kusza hálózat tagjai lettünk. Ez már önmagában izgalmas volt, hogy össze vagyunk kötve - ismerősök és ismeretlenek - egy zöld színű műanyag huzallal :-) Mindenki kíváncsian várta: mi lesz ebből? Ekkor Szirtes, aki a tömeg közepén állt a madzag szövevényében, egyszercsak eldőlt. Vagy inkább elzuhant, eldobta magát, elfeküdt a laza kötélhálón. Addig könnyedén tartottuk a magunk darabkáját, nem igazán törődve másokkal, de most az egész hirtelen megfeszült, súlyos lett! Mindenki érezhette a magát elhagyó test erejét, és a saját erőfeszítését - meg a többiekét is -, hogy megtartsa, megtartsuk.

A tanulságot nem fogalmaztam meg. Nem is biztos, hogy kell. A művészetben épp az a szép, hogy mindenki azt gondol, érez, lát, amit akar. Vagy amit tud. Úgyhogy nem is töröm vele magam...