Lila anyák bölcsésztopicja :)

Az Index Fórumán indult 2007-ben. A párszavas bemutatkozás szerint: "Gyakorló anyáknak kisebb-nagyobb gyerekekkel, és kellő lila köddel. A fő téma a gyereknevelés persze, de azért jöhet némi irodalom és zene is....."

Saját, közös blogjuk megtalálható itt. Ez már inkább honlapszerű, statikusabb, és főleg receptekből áll: maceszgombóc, pészahi kókusztorta - te jó ég, hova keveredtem? :) nincs egy kis beigli? -, joghurtkészítés házilag... De vannak itt komolyabb témák is: beszámolók könyvekről, filmekről, a szubjektivitás és a (vélemény)változtatás jogát fenntartva. Összegzőbb hangvételű naplóbejegyzések, kommentárokkal ellátva.

A topikot hodograf nyitotta, aki: "(gör.) a. m. átíró. E nevet Hamilton, az irlandi nagy matematikus annak a görbe vonalnak adta, mely akkor keletkezik, ha a mozgó pont sebességi komponenseit hosszuságoknak tekintve koordinátákul rakjuk fel... Forrás: Révai lexikon". Hm... Hát ez is a komolyságot bizonyítja.

A hozzászólások száma igen figyelemreméltó: 40095! Bár ha nők egyszer elkezdenek locsogni... összejön az gyorsan.

Csoportidentitás

A résztvevők régebb óta ismerik egymást, volt már korábban közös blogjuk, a "zorános". Nem tudni, azt miért hagyták ott, valószínűleg csak úgy abbamaradt. Most újat kezdenek. Jókedvük van, röhigcsélnek. Megpróbálják a jellembeli tulajdonságokat, a különböző attitűdöket verbálisan megjeleníteni, egymásét is, meg ki-ki a saját magáét. Keresik azt is, ami közös bennük. Lilák vagyunk: mit jelent ez? Bölcsészek vagyunk, de nem mindenki, pl. pont az alapító nem (ez kiderül a nickname választásából, ő valószínűleg TTK-s.

Milyen a lila bölcsész? "Tényleg nem tudom verbalizálni, pedig a bölcsészkaron tanítok, de tényleg lila tud lenni. Na jó, egy esetet elmesélek ;-))) Az igazi lila bölcsész bemegy az idős profhoz, aki határozottan hímnemű, odaáll elé, két centire tőle, és megkédezi: Maga a Kovácsné? És ez nem vicc, hanem konkrétan megtörtént. mert lila bölcsész vagy ihel épp, vagy a nirvánában csücsül, vagy mittudomén ;-)))))"

Nehezményezik, hogy a moderátorok áttették őket az SZMK-ból (gondolom, Szülői Munkaközösség) a Kávéházba. Túlzott rendszeretet - mondják -, máskor bezzeg "sokkal keményebb dolgokért is úgy kell szólni"...

Résztvevők

Többen vannak: az első alkalommal négyen. hodograf, kissamson, szafi95, kriszi. Később mások is csatlakoznak, vagy 10-15 új név bukkan föl, de a 4 "alapító tag" máig jelen van.

Témák

Mit főzzünk? Hogy készül a... Hogy sikerült a szülinap? Szülők betegsége. Filmek. Sulifarsang, milyen a jó jelmez? Meghalt az egyik tanárnő, hogy fogadták ezt a gyerekek. Koncerten voltunk. Könyvek. Új szemüveg. Időjárás (mikor lesz már tavasz?). Köhög a gyerek. Mit olvas a gyerek (Gyűrűk ura). Házi feladat, megcsinálta, nem csinálta meg. Hol tanul tovább? Valami közös írásbeli munka, amit a neten végeznek ketten: hodográf és szafi95, ők valószínűleg kollégák, és küldözgetnek egymásnak munkaanyagokat e-mailben.

Képeket is küldenek egymásnak, azt is nyilván e-mailben. Helyben is csatolnak kisebb rajzocskákat, vicces ábrákat - "fiadnak küldöm" - megjegyzéssel.

Időtartam

3-4 óra! Ez a legelső beszélgetés, az "alakuló ülés". A csevegésnek este 9-kor az vet véget, hogy "főzni kéne valamit". (Ezek tényleg nagyon lilák: éjszaka főznek?) Másnap is négyen vannak, de két új szereplő bukkan fel: bokor és Parducbogyo.

Másnap reggel már 8-kor elkezdődik a társalgás (hodográf kezdeményezi, jó reggelt kívánva), és kisebb-nagyobb szünetekkel tart egészen este este 11-ig. Jól láthatóan háttérfórumozást folytatnak. Közben megfő az ebéd, hodograf elmegy egy előadásra. A többiek ezalatt folytatják, kissé intimebb hangvételben.

Három éve mindennap beszélnek. Teljesen az életük részévé vált ez a topik. A 4-5 törzstagnál nem érzékelhető a kifáradásnak semmilyen jele.

Családi, társadalmi, jogi problémák a hétköznapokban

Az Index fórumáról kiválasztott topikom:
Lila anyák bölcsésztopicja :)

Már ezen a helyen is eléggé vegyes témák merültek fel, hiszen épp az a lényege a dolognak, hogy a résztvevők, időszakos helyhez kötöttségük miatt az internet segítségével tartják a kapcsolatot egymással, beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat. Ami némileg szűkíti a lehetséges témák körét: mindnyájan bölcsész végzettségű, fiatal, értsd: 30-as (40-es?) éveikben járó anyák.

Sajnos a kiválasztott topik követésére kevés időm volt, viszont rendszeres internethasználó vagyok. Ezért összegyűjtöttem, hogy a címben megjelölt, átfogó témakörben milyen blogokat nézegettem, fórumokat olvasgattam, honlapokat látogattam az elmúlt hónapokban, ahogy azt az élet éppen hozta. Bár ezeket a helyeket a mindennapi gyakorlat esetlegessége szerint kerestem föl, eközben azért megpróbáltam őket olyan szemmel is nézni, ahogy a feladatban megadott szempontok diktálták.

Témák, topikok

Egészségügyi problémák, kórházi (v)iszonyok - Tapasztalt Orvos Kezdő Blogja, Egészségkalauz, Házipatika. Ehhez a témához kapcsolódik az első, töredékben maradt bejegyzésem (lásd: február 23.) Ez a téma - a magyar egészségügyi intézmények állapota fizikai és morális értelemben is túl messzire vezetne, ezért itt inkább csak a véletlenszerűen felsorolt honlapok és blogok utalnak a feldolgozás sokféleségére. Jellemző például az a gyakorló orvos, aki blogot ír, részben a napi rutin folytatásaként a virtuális térben, részben feszültséglevezetésként. Tipikus az orvos-beteg párbeszéd, hasonlóan a nyomtatott periodikák "az orvos válaszol" rovatához. Létezik több, jól szerkesztett egészségügyi honlap, a lehetséges témák több oldalú, népszerű, de professzionális feldolgozásával. És vannak az egyéni blogok, ahol lehet mindenféle, jó és rossz tanácsot kapni, személyes élménybeszámolót olvasni, hasznosakat és elborzasztóakat egyaránt.

Mese a gyereknek - Egyszer volt.... Nagyon jó, mozgalmas, kedves, színes, de egy kicsit mechanikus és humortalan. Inkább óvodásoknak, mint nagyobb gyerekeknek való, akik még épp csak ismerkednek a számítógéppel. "Nyomd meg a gombot, kapsz egy... mesét!"

A pszichiátriai betegek helyzete, civilek mozgolódása - Kálvária, Ébredések, Szigony Alapítvány, Sotéria Alapítvány, Kézenfogva Alapítvány. A pszichiátriai betegek helyzete megoldatlan Magyarországon, pedig rengetegen vannak. (Tele van velük a város, az ország, szinte már alig lehet normális emberrel találkozni...) A viccet félretéve: a felsorolt oldalakból kiderül, hogyan próbálnak a civilek - főleg komolyan érintett hozzátartozók - segíteni magukon ezen a téren.

Kertész Péter blogján megint vadul hajbakaptak a bloggerek. Tipikusan olyan hely, ahol az emberek levezetik az indulataikat, beleértve a blog gazdáját is. Ő "csak" leírja mindennap, hogy mit tapasztalt, milyen sérelem érte, persze eléggé átfűtött módon, majd várja a reakciókat. Politikai nézetek, vallási hovatartozás, mindenféle, köztük egészen alantas indulatok csapnak össze. Abban különbözik csak a kocsmától, hogy szinte provokálja a legellentétesebb embereket, hogy jól odamondogassanak egymásnak. A kocsmában is szoktak verekedni, de azért ez viszonylag ritka, mert akik a felvégen laknak, nem nagyon járnak az alvégre inni. Borzasztó, és ugyanakkor sajnálatos!

Befizettem a lejárt jogosítványom miatti büntetést - A műszaki vizsgán plusz húszezret fizettettek velem eredetvizsgálat jogcímen (jogtalanul!) JogIQ. Ez szintén egy olyan blog, ahol levezetheted az indulataidat, történetesen a jogsérelmeiddel kapcsolatosakat. De a főnök itt egy jogász, aki nagyon is igyekszik moderálni az indulatokat. A kommentek - nem véletlenül - inkább tanácsot kérőek, semmint beolvasnak valakinek.

Afganisztánba újabb magyar katonai egységeket vezényeltek - Clueless on the Globe, A Dróton Túl. Vannak emberek, akik keresik a veszélyt, a háborús helyzeteket. Kicsit talán régimódi ez a fogalom, de afféle modern "haditudósítóként" a neten igyekeznek beszámolni a világnak a tapasztalataikról. Mindenféle linkek mutatnak azokra a helyekre, ahol az írásaik, fotóik megjelennek. Kommentárok is vannak, láthatólag főleg férfiakat mozgat ez a téma, a katonásdi. Elvétve olvasgatja csak ezeket egy-egy aggódó anya, feleség.

Megnyílt a Szentendre-Budapest-Párizs kiállítás az Erdész Galériában. Nagyon kulturált hely. Érdemes személyesen is ellátogatni oda.

A Virtuális Szentendrei Tárlat vendégoldalán új bejegyzések születtek. Ezek sajnos egyoldalúak, mint a hagyományos múzeumi vendégkönyvek, nem nagyon válaszol rájuk senki.

A honlapot 2001-ben hozták létre, azzal a céllal, hogy segítsék a kortárs szentendrei képzőművészet népszerűsítését a világhálón. Jelenlegi formájában alig több, mint egy illusztrált adatbázis, amely a Szentendrén élő vagy a városhoz kötődő művészek ábécé szerinti és műfaji csoportosítását, életrajzukat és válogatott műveiket tartalmazza.

A továbblépés lehetősége – az elmúlt évek tapasztalatai és a számítástechnikai lehetőségek bővülése nyomán – nyilvánvaló: frissítés, bővítés, többnyelvűség, interaktivitás. A hozzáférhető művek számának növelésén és az aktuális kulturális események bemutatásán túl azonban fontos lenne a minőségi fejlesztés az elméleti háttér megteremtése révén is. Műkritikák, cikkek, tanulmányok sorával lehetne megkísérelni a szentendrei művészet európai kontextusba helyezését. Ezáltal létrejöhetne egy olyan közeg, amelyben a tájékozódni és a publikálni kívánó felhasználók is jól érzik magukat.

Van két magyar fejlesztésű és jó (!) művészeti honlap, a Képzőművészet Magyarországon és a Webgallery of Art.

Az APEH-portálon nem sikerült egyedül eligazodnom :( Mégis mit gondolnak a rendszergazdák, kiknek készítik ezt a honlapot?

Sikerült viszont a Nemzeti Civil Alapprogramhoz benyújtandó pályázatot elektronikusan lezárni :) - az Elektronikus Pályázatkezelési és Együttműködési Rendszer segítségével. Az utóbbi időben mintha kicsit egyszerűbb lenne a kezelése. Vagy csak hozzászoktam, hogy ilyen bonyolult?

Benkovits György blogjából mindig megtudható, mi történik Szentendrén. Ez jó, mert a szerző tényleg mindig, mindenhol jelen van. Nem is értem, hogy csinálja. Kár, hogy egy kicsit kusza az egész.

A Szentendrei Könyvklub honlapja bizony elég régen nem volt frissítve. Az oldal képe statikus, a kezelése is ügyetlen, főleg a kereskedelmi funkcióé. Hány és hány ilyen honlap létezhet, amelyik - a folyamatos törődés híján - már a létrejöttekor halálra van ítélve!

Madonna-rajongók, vigyázat!

Videomottó:
Andy Warhol Eats a Hamburger

Felföldi Barnabás: „Madonna brutális anorexiásnak tűnik nekem…”
Társadalomelméleti közelítések a sztárdiskurzus megértéséhez
Médiakutató, 2009. ősz, Testek rovat
(Utoljára letöltve: 2010-05-24)

Az itt ismertetett tanulmány figyelemfelkeltő címe némileg megtévesztő, és talán csalódást is kelthet a Madonna-rajongókban és ellendrukkerekben egyaránt: a továbbiakban egy szó sem esik a popdíváról. A szerző (kultúrakutató, mellesleg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, a cikk megírása idején a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció Doktori Programjának doktorandusza) sokkal komolyabb célt tűz maga elé, semhogy egy énekesnő magánéletében vájkáljon. A „sztárpletyka-média fél évszázados sikertörténete” alapján „a modern fegyelmező társadalom”, illetve „a posztmodern ellenőrző társadalom” általános szervezőelveit kutatja.

A vizsgálódás kiindulópontja egy érdekes megállapítás: „A 20. század kezdete óta a nyugati társadalmak emberének az ’ideális testet’ egyre kevésbé szentképeken vagy köztéri szobrokon fogalmazzák meg, inkább a nyomtatott sajtó és az elektronikus tömegmédia közvetíti, és az ideális test megjelenítése immár a sztárkultuszhoz kötődik: a sportolókról, színészekről, televíziós hírességekről készült fényképek százaival találkozhatunk naponta a magazinok címlapjain, a híradásokban vagy az internetes portálokon.”

Arról van szó tehát, hogy a manapság nem úgy választunk példaképeket, mit régen. A 19. századig a széles néprétegek a vizuális igényeiket a templomokban vagy a köztereken elégítették ki, az ott elhelyezett ikonokat rögzítették emlékezetükben, miközben arra voltak kíváncsiak, milyen az ideális, a követendő emberi megjelenés – ahogy ma mondanánk: mi a menő. Az azóta eltelt időben új médiumok keletkeztek: újság, fénykép, mozi, tévé-videó, internet... Ezek közvetítésével alakítjuk ki ideáljainkat, és rajtuk keresztül követünk viselkedési mintákat.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy „testről” van szó: ez (mint ahogy a cikkben szintén felbukkanó „habitus” is) a szociálpszichológiából kölcsönvett kifejezés, és valójában a teljes személyiséget jelöli, amely azonban elsősorban fizikai megjelenésén és testi megnyilvánulásain keresztül hat a környezetére.

Van a cikkben három fontos felvetés, amelyek azonban magyarázatra szorulnak. Nézzük végig őket, majd ismét vizsgáljuk meg a recenzió elején idézett megállapítást.

1. Igaz-e, hogy a sztárok kultusza és a médiában intézményesülni látszó pletyka a történelem során éppen most, a legutóbbi félszáz évben kapott aránytalanul nagy hangsúlyt, fejlődött minden eddiginél gyorsabban és erősebben?
2. Mit jelent az pontosan, hogy modern társadalom, és mennyiben nevezhető fegyelmezőnek?
3. Mikortól és mitől posztmodern egy (a) társadalom, és milyen tulajdonságai alapján nevezhető ellenőrzőnek?

A pletyka, a bulvár mindig létezett

Az első állítás az ellenpéldák gyors számbavételére sarkall. Minden időnek és minden területnek megvannak, megvoltak a maga sztárjai. A magyar irodalomban például a 19. és a 20. században sztárnak volt nevezhető Petőfi, Jókai, Krúdy, Molnár Ferenc, Karinthy, hogy csak a legismertebb neveket említsük. Mindannyian bőséges híranyagot szolgáltattak az akkori olvasóközönségnek, és nemcsak (talán nem is elsősorban) halhatatlan műveikkel, de személyes botrányaikkal, kilengéseikkel, feltűnő viselkedésükkel, az átlagostól eltérő „habitusukkal”. (Az irodalmi életben hajdan terjengő pletykákról sokat meg lehet tudni a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján elérhető Magyar Írók Bibliográfiája adatbázisból szemezgetve.)

Igaz viszont, hogy az olvasóközönség az ő idejükben jóval kisebb volt. Iskolareformoknak, a nyomdák, a sajtótermékek ugrásszerű szaporodásának, a közlekedés minőségi változásának, a szabadidő növekedésének és még sok mindennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy az írott információ sokkal több emberhez eljusson, mint korábban. Ugyanez tőlünk nyugatabbra valamivel hamarabb bekövetkezett. Goethe Németországban már a 18. században képes volt egy regénnyel, Az ifjú Werther keserveivel öngyilkossági hullámot elindítani. Minek nevezzük ezt, ha nem a tömegmédia hatásának? Az uralkodók, hadvezérek magánéletéről szóló mendemondák egyébként mindig is foglalkoztatták a köznépet (Napóleon, Mária Terézia, Ferenc József, Rudolf főherceg és még sorolhatnánk). Nem lehet állítani, hogy ebben meghatározó szerepe lett volna az információterjesztés éppen aktuális módjának, mint ahogy a földrajzi elhelyezkedésnek, a társadalmi „fejlettségnek” vagy az adott társadalmi csoport műveltségi színvonalának sem. Sobri Jóska, Rózsa Sándor viselt dolgai nótákban, betyárhistóriákban, Mátyás király (Harun al-Rashid stb.) cselekedetei pedig, ha máshogy nem, a népmesékben kaptak nyilvánosságot. (V. ö.: Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég Kiadó, Budapest, 1991.)

A pletykára tehát mindig is éhes volt a közönség, inkább csak a pletykaterjesztés módja és hatékonysága változott. Összefoglalóan: annyival több a pletyka manapság, amennyivel több eszköz áll a rendelkezésére. Következik-e ebből az, hogy az emberek pletykaéhesebbek lennének? Ezt sem jelenthetjük ki. Csupán arról van szó, hogy a korszerű médiapiacon a pletyka is megjelent mint eladható termék, és akik úgy gondolják, hogy az előállításához és forgalmazásához van tehetségük, megpróbálnak minden eszközzel hasznot húzni belőle.

Pornográf irodalom és a téma különféle vizuális ábrázolásai is mindig léteztek a történelem során, ez nyilvánvaló, a Willendorfi Vénuszttól a Káma Szutrán át a Dekameronig. Ami a testiség médiabeli nyíltabb megjelenését illeti, valószínűleg mégis helytálló az a megállapítás, hogy az elmúlt fél évszázadban minden korábbinál jelentősebb változások következtek be e téren a nyugati civilizációban. Szekularizáció, emancipáció, szexuális forradalom – ezek azok a fogalmak, amikhez kapcsolni szokták ezt a változást. Andy Warhol Marilyn Monroe-plakátjai nem véletlenül válhattak a populáris kultúra szimbólumává. Monroe volt a 20. század közepén az a híresség, aki főleg a szexuális kisugárzásával hatott. Az utóbbi időben talán Madonna váltott ki hasonló indulatokat a hangsúlyozottan „szexis” megjelenésével, a provokatív jelzéseket használó testbeszédével, a mindenféle társadalmi, így vallási tabukat is döntögető ikonográfiájával, például a harisnyakötőjébe dugott kereszttel, de már magával a névválasztásával is. (A sportolók testi tulajdonságai mint kitárgyalandó téma egyébként az ókori olimpiáktól napjainkig létezik. Ennek bizonyítására elég felidézni a görög vázafestészet egyes idevágó ábrázolásait, vagy azt, ahogy például a világbajnok úszó Johnny Weissmüller sportsikereivel és Tarzan-alakításával a húszas évektől folyamatosan témát szolgáltatott a korabeli bulvársajtónak.)

Magyarországon a rendszerváltás óta erősödött meg jelentősen a bulvársajtó. Ennek részben politikai okai vannak, részben a piacgazdaság hatására alakult ki ez is, mint sok minden más, ami korábban nem volt. A magyarországi demokratizálódásnak ezzel az időszakával nagyjából egybeesik világszerte az informatika robbanásszerű elterjedése a mindennapokban, az internet térhódítása, ami – mint köztudott – alapvetően megváltoztatta a kommunikációs szokásokat. Nemcsak hogy megsokszorozta a hírforrásokat, de leválasztotta az egyént a központi hírszolgáltatókról, s ezáltal minden eddiginél nagyobb lehetőséget biztosított a témák szabad megválogatására – a cikkíró terminológiájánál maradva: a „diskurzusok” önálló irányítására befogadói oldalról. Ez valóban új, de a tömegkultúra szintjén valószínűleg nem okoz döntő változást: akik tudják, mert kitapasztalták, hogy milyen képet, videót stb. kell odatenni egy-egy oldalra, hogy bizonyos ingereket stimuláljanak, azok pontosan azért teszik ezt, mert ismerik a lehetséges reakciókat. Igazán szabadon válogatni az elérhető információk tengerében, önállóan dönteni a felhasználásukról valószínűleg továbbra is csak szélesebb és mélyebb ismeretek birtokában lehet.

Bulvárlapok, tévécsatornák valóságshow-i és a különféle populáris témákat feldolgozó hírportálok egymás hatását erősítve ontják, hajszolják, gyártják az információt, hogy minél több vásárlót, felhasználót, potenciális reklámfogyasztót találjanak – ez tény. De az mindenképpen túlzó állítás lenne, hogy magának az emberiségnek a bulvárhírek (vagy általánosabban: a pletyka) iránti igénye nőtt meg ennyire az elmúlt évtizedekben. Elég azt leszögezni, hogy az információs eszközök száma nőtt, és az információhoz való szabadabb hozzáférés vált mindennapossá.

A Nagy Testvér most belülről figyel

Ami a fentebb megfogalmazott második és harmadik kérdést illeti (hogy t. i. mit értsünk „a modern fegyelmező társadalom”, illetve „a posztmodern ellenőrző társadalom” fogalmán), ezekhez már nehezebb releváns kijelentésekkel kapcsolódni egy rövid recenzió keretein belül. Inkább csak a kutatási irányzatok és a jelentősebb kutatók megnevezése lehet a cél. A lényeg röviden talán így foglalható össze:

Míg az újkorban a szociális mintakövetés és a szabályokhoz való igazodás kikényszerítése az emberek nagy tömegeinél intézményesen, a fegyelmezés, a fizikai és szellemi kényszer alkalmazásával ment végbe, a legújabb korban ez már inkább csak a folyamatos ellenőrzés, majd az önellenőrzés eszközeivel valósul meg.

A tanulmány szerzője ezzel kapcsolatban elsősorban francia és német szociológusokra hivatkozik, Norbert Elias, Michel Foucault és Gilles Deleuze, Marcel Mauss „nyomdokain halad”. Mindnyájan foglalkoztak filozófiával, pszichológiával, sőt orvostudománnyal is. Példaképeik között van Karl Jaspers és a magyar származású Karl Mannheim, a tudásszociológia egyik alapítója. (A bőséges irodalomjegyzékből kiderül, hogy a ma igen divatosnak számító Michel Foucault művei közül több is olvasható magyarul, például: Felügyelet és büntetés. A börtön története; A szexualitás története; Az igazság és az igazságszolgáltatási formák; Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése; A bolondság története a klasszicizmus korában stb.)

Új fejlemény az elmúlt ötven évben – és ez a tanulmány eredeti állítása, a szerző saját hipotézise –, hogy mind a fegyelmezést, mind az ellenőrzést immár saját magunk "oldjuk meg", a modern kommunikációs eszközök segítségével. Hogy mit szabad és mit nem, mi a követendő viselkedési norma, divat, életstílus, azt ma már nem annyira intézmények (törvények és bírák, vallás és egyház stb.) szabják meg, hanem (hiszen demokráciában élünk) mi magunk választjuk ki a végtelen számú, előttünk felvonuló lehetőség közül. Manapság viszonylag kevesen járnak templomba, színházba vagy sportversenyre, de sokan néznek valóságshow-t, kibeszélőshow-t, vásárolnak bulvármagazinokat. Interneten szörfölünk, blogolunk, csetelünk, így éljük át „virtuálisan” az élményeket, dolgozzuk fel a konfliktusokat, tekintjük át a lehetséges megoldásokat, választjuk ki a nekünk megfelelő mintákat.

Ha meggondoljuk, nem annyira életidegen, és nem is gyökeresen új dolog ez, mint ahogy sokan állítják, kárhoztatva a számítástechnika nyomán terjedő új kommunikációs szokásokat. A görög színház által kiváltott katharzis is a lényegét tekintve egy fajta virtuális élmény volt: nem a nézőnek kellett a színpadon elvéreznie, eljátszották ezt helyette a színészek. Ráadásul a saját korlátaink (neveltetés, iskolázottság, anyagi helyzet stb.) szinte ugyanúgy behatárolják a mintaválasztásainkat, mint korábban.

Miről vall a sztár teste?

„Miből fakad az a fokozott figyelem, amely a sztárok testére irányul? Miről vall a sztár teste abban a formában, ahogy azt a bulvármédia megjeleníti?” – teszi fel a kérdést Felföldi Barnabás.

Állítása szerint „az emberi test mindenkori ábrázolásai az adott társadalom uralmi viszonylataiból fakadó társadalmi elvárásokra (kényszerekre) reflektálnak”. „Az európai (nyugati) típusú társadalmakban az emberek közötti kapcsolatok szabályozásában a külső kényszerektől a fokozódó önkontrollon keresztül az automatikusan ható egyéni önkényszer (lelkiismeret, szégyen- és kínosságérzés) veszi át a testi viselkedés, a kommunikáció és a gondolkodás irányításának funkcióját.” „Míg a fegyelmező társadalom számára az iskola, a börtön, a gyár, a kórház, a laktanya és a család is az elzárás (és az elzárva megfigyelés) analógiás mintáiként (…) működött, addig az ellenőrzés társadalmában a moduláció szervezőelve uralkodik el.”

Tehát: megnőtt az információhordozók száma és könnyebb lett a hozzáférés, továbbá megszűnni látszik a központi fizikai-erkölcsi irányítás és normarendszer. A felhasználó szabadabbá vált az információ kiválogatásában, de saját magának kell gondoskodnia arról, hogy valahogyan el ne tévedjen ebben az iránymutatás nélküli világban, és képes legyen felmérni a helyzetét a tömegben, igazodni a közösség elvárásaihoz. Eközben alakulnak ki olyan aránytévesztések, mint az anorexia és más hasonló pszichés eredetű betegségek, melyeket az a fokozott kényszer vált ki, hogy a saját testünket szigorú ellenőrzés alatt tartsuk, és ezáltal megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak.

„Akár tetszik, akár nem, a társadalom a test folytonos figyelését, rendszeres próbatételeit, készenléti állapotát, fegyelmezését kívánja meg a munkát, szülői feladatokat vállaló, iskolába járó, városban közlekedő vagy közéleti életet élő embertől, tehát ezekkel a kényszerekkel nemcsak a sztárok szembesülnek. Jóformán mindenkinek számolnia kell a folytonos megfigyelés lehetőségével – gondoljunk a vállalati és köztéri kamerákra, a munkahelyi e-mailek szűrésére, az internetes barangolás követhetőségére. A személyes imázs építése egyre terjedő kívánalom (például a munkahelyi előmenetel miatt), és ennek fontos eleme az öltözködésre, a jól ápoltságra, az állóképességre vonatkozó elvárások teljesítése. A felelős öngondoskodás sűrűn propagált elve alapján a test karbantartásának, a betegség megelőzésének egzisztenciális kényszere ugyancsak általánossá vált, hiszen a munkaadók jobban ragaszkodnak a keveset betegeskedő alkalmazottakhoz, továbbá az egészségügyi szolgáltatásokért is egyre nagyobb önrészt vagyunk kénytelenek vállalni.”

Ez már valóban túllép az orwelli világon: önmagunkat tartjuk ellenőrzés alatt. Mindennapjaink valósága ez. Megszoktuk és korántsem találjuk olyan hátborzongatónak, mint Steven Spielberg Minority Report című filmjének híres jeleneteiben azt, amikor a főhős egy gyanús hátsóudvarban működő lengyel(!) sebésszel kicserélteti a szemgolyóját, csak hogy kicsússzon a mindenhol jelenlévő íriszellenőrző készülékek hatalma alól. (Később a feje búbjáig elmerül egy teli kádban, hogy a pókszerűen közlekedő, mindig éber kis ellenőrzőrobotokat is kijátssza.)

Ez már Deleuze elméletének, a BwO-nak (Body without Organs) a szószerinti megvalósulása, habár csak a film világában: szervek nélküli testté változtatni valakit, saját magunkat, hogy ezáltal megkísérelhessük még jobban aktivizálni a virtuális képességeinket.

Összefoglalva: a legújabb korban a testiség, az erotika ábrázolása, a híres emberek magánéletének kiteregetése kuriózumból vagy luxuscikkből propagandaeszközzé és mindennapi árucikké, egyesek számára megélhetéssé vált. A kommunikációs technológia változásával minden új technikát, így a nyomtatást, a fényképészetet, a mozgóképet és a számítógépet is felhasználják az ilyen tartalmak megjelenítéséhez és terjesztéséhez. Aki sztárrá válik, az árucikké is válik életének minden pillanatában, ezzel számolnia kell, de bárkiből lehet sztár, aki bekerül a sztárcsinálók gépezetébe, hiszen, ahogy Andy Warhol mondta, mindenkinek jár 15 perc hírnév.