Madonna-rajongók, vigyázat!

Videomottó:
Andy Warhol Eats a Hamburger

Felföldi Barnabás: „Madonna brutális anorexiásnak tűnik nekem…”
Társadalomelméleti közelítések a sztárdiskurzus megértéséhez
Médiakutató, 2009. ősz, Testek rovat
(Utoljára letöltve: 2010-05-24)

Az itt ismertetett tanulmány figyelemfelkeltő címe némileg megtévesztő, és talán csalódást is kelthet a Madonna-rajongókban és ellendrukkerekben egyaránt: a továbbiakban egy szó sem esik a popdíváról. A szerző (kultúrakutató, mellesleg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, a cikk megírása idején a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció Doktori Programjának doktorandusza) sokkal komolyabb célt tűz maga elé, semhogy egy énekesnő magánéletében vájkáljon. A „sztárpletyka-média fél évszázados sikertörténete” alapján „a modern fegyelmező társadalom”, illetve „a posztmodern ellenőrző társadalom” általános szervezőelveit kutatja.

A vizsgálódás kiindulópontja egy érdekes megállapítás: „A 20. század kezdete óta a nyugati társadalmak emberének az ’ideális testet’ egyre kevésbé szentképeken vagy köztéri szobrokon fogalmazzák meg, inkább a nyomtatott sajtó és az elektronikus tömegmédia közvetíti, és az ideális test megjelenítése immár a sztárkultuszhoz kötődik: a sportolókról, színészekről, televíziós hírességekről készült fényképek százaival találkozhatunk naponta a magazinok címlapjain, a híradásokban vagy az internetes portálokon.”

Arról van szó tehát, hogy a manapság nem úgy választunk példaképeket, mit régen. A 19. századig a széles néprétegek a vizuális igényeiket a templomokban vagy a köztereken elégítették ki, az ott elhelyezett ikonokat rögzítették emlékezetükben, miközben arra voltak kíváncsiak, milyen az ideális, a követendő emberi megjelenés – ahogy ma mondanánk: mi a menő. Az azóta eltelt időben új médiumok keletkeztek: újság, fénykép, mozi, tévé-videó, internet... Ezek közvetítésével alakítjuk ki ideáljainkat, és rajtuk keresztül követünk viselkedési mintákat.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy „testről” van szó: ez (mint ahogy a cikkben szintén felbukkanó „habitus” is) a szociálpszichológiából kölcsönvett kifejezés, és valójában a teljes személyiséget jelöli, amely azonban elsősorban fizikai megjelenésén és testi megnyilvánulásain keresztül hat a környezetére.

Van a cikkben három fontos felvetés, amelyek azonban magyarázatra szorulnak. Nézzük végig őket, majd ismét vizsgáljuk meg a recenzió elején idézett megállapítást.

1. Igaz-e, hogy a sztárok kultusza és a médiában intézményesülni látszó pletyka a történelem során éppen most, a legutóbbi félszáz évben kapott aránytalanul nagy hangsúlyt, fejlődött minden eddiginél gyorsabban és erősebben?
2. Mit jelent az pontosan, hogy modern társadalom, és mennyiben nevezhető fegyelmezőnek?
3. Mikortól és mitől posztmodern egy (a) társadalom, és milyen tulajdonságai alapján nevezhető ellenőrzőnek?

A pletyka, a bulvár mindig létezett

Az első állítás az ellenpéldák gyors számbavételére sarkall. Minden időnek és minden területnek megvannak, megvoltak a maga sztárjai. A magyar irodalomban például a 19. és a 20. században sztárnak volt nevezhető Petőfi, Jókai, Krúdy, Molnár Ferenc, Karinthy, hogy csak a legismertebb neveket említsük. Mindannyian bőséges híranyagot szolgáltattak az akkori olvasóközönségnek, és nemcsak (talán nem is elsősorban) halhatatlan műveikkel, de személyes botrányaikkal, kilengéseikkel, feltűnő viselkedésükkel, az átlagostól eltérő „habitusukkal”. (Az irodalmi életben hajdan terjengő pletykákról sokat meg lehet tudni a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján elérhető Magyar Írók Bibliográfiája adatbázisból szemezgetve.)

Igaz viszont, hogy az olvasóközönség az ő idejükben jóval kisebb volt. Iskolareformoknak, a nyomdák, a sajtótermékek ugrásszerű szaporodásának, a közlekedés minőségi változásának, a szabadidő növekedésének és még sok mindennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy az írott információ sokkal több emberhez eljusson, mint korábban. Ugyanez tőlünk nyugatabbra valamivel hamarabb bekövetkezett. Goethe Németországban már a 18. században képes volt egy regénnyel, Az ifjú Werther keserveivel öngyilkossági hullámot elindítani. Minek nevezzük ezt, ha nem a tömegmédia hatásának? Az uralkodók, hadvezérek magánéletéről szóló mendemondák egyébként mindig is foglalkoztatták a köznépet (Napóleon, Mária Terézia, Ferenc József, Rudolf főherceg és még sorolhatnánk). Nem lehet állítani, hogy ebben meghatározó szerepe lett volna az információterjesztés éppen aktuális módjának, mint ahogy a földrajzi elhelyezkedésnek, a társadalmi „fejlettségnek” vagy az adott társadalmi csoport műveltségi színvonalának sem. Sobri Jóska, Rózsa Sándor viselt dolgai nótákban, betyárhistóriákban, Mátyás király (Harun al-Rashid stb.) cselekedetei pedig, ha máshogy nem, a népmesékben kaptak nyilvánosságot. (V. ö.: Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég Kiadó, Budapest, 1991.)

A pletykára tehát mindig is éhes volt a közönség, inkább csak a pletykaterjesztés módja és hatékonysága változott. Összefoglalóan: annyival több a pletyka manapság, amennyivel több eszköz áll a rendelkezésére. Következik-e ebből az, hogy az emberek pletykaéhesebbek lennének? Ezt sem jelenthetjük ki. Csupán arról van szó, hogy a korszerű médiapiacon a pletyka is megjelent mint eladható termék, és akik úgy gondolják, hogy az előállításához és forgalmazásához van tehetségük, megpróbálnak minden eszközzel hasznot húzni belőle.

Pornográf irodalom és a téma különféle vizuális ábrázolásai is mindig léteztek a történelem során, ez nyilvánvaló, a Willendorfi Vénuszttól a Káma Szutrán át a Dekameronig. Ami a testiség médiabeli nyíltabb megjelenését illeti, valószínűleg mégis helytálló az a megállapítás, hogy az elmúlt fél évszázadban minden korábbinál jelentősebb változások következtek be e téren a nyugati civilizációban. Szekularizáció, emancipáció, szexuális forradalom – ezek azok a fogalmak, amikhez kapcsolni szokták ezt a változást. Andy Warhol Marilyn Monroe-plakátjai nem véletlenül válhattak a populáris kultúra szimbólumává. Monroe volt a 20. század közepén az a híresség, aki főleg a szexuális kisugárzásával hatott. Az utóbbi időben talán Madonna váltott ki hasonló indulatokat a hangsúlyozottan „szexis” megjelenésével, a provokatív jelzéseket használó testbeszédével, a mindenféle társadalmi, így vallási tabukat is döntögető ikonográfiájával, például a harisnyakötőjébe dugott kereszttel, de már magával a névválasztásával is. (A sportolók testi tulajdonságai mint kitárgyalandó téma egyébként az ókori olimpiáktól napjainkig létezik. Ennek bizonyítására elég felidézni a görög vázafestészet egyes idevágó ábrázolásait, vagy azt, ahogy például a világbajnok úszó Johnny Weissmüller sportsikereivel és Tarzan-alakításával a húszas évektől folyamatosan témát szolgáltatott a korabeli bulvársajtónak.)

Magyarországon a rendszerváltás óta erősödött meg jelentősen a bulvársajtó. Ennek részben politikai okai vannak, részben a piacgazdaság hatására alakult ki ez is, mint sok minden más, ami korábban nem volt. A magyarországi demokratizálódásnak ezzel az időszakával nagyjából egybeesik világszerte az informatika robbanásszerű elterjedése a mindennapokban, az internet térhódítása, ami – mint köztudott – alapvetően megváltoztatta a kommunikációs szokásokat. Nemcsak hogy megsokszorozta a hírforrásokat, de leválasztotta az egyént a központi hírszolgáltatókról, s ezáltal minden eddiginél nagyobb lehetőséget biztosított a témák szabad megválogatására – a cikkíró terminológiájánál maradva: a „diskurzusok” önálló irányítására befogadói oldalról. Ez valóban új, de a tömegkultúra szintjén valószínűleg nem okoz döntő változást: akik tudják, mert kitapasztalták, hogy milyen képet, videót stb. kell odatenni egy-egy oldalra, hogy bizonyos ingereket stimuláljanak, azok pontosan azért teszik ezt, mert ismerik a lehetséges reakciókat. Igazán szabadon válogatni az elérhető információk tengerében, önállóan dönteni a felhasználásukról valószínűleg továbbra is csak szélesebb és mélyebb ismeretek birtokában lehet.

Bulvárlapok, tévécsatornák valóságshow-i és a különféle populáris témákat feldolgozó hírportálok egymás hatását erősítve ontják, hajszolják, gyártják az információt, hogy minél több vásárlót, felhasználót, potenciális reklámfogyasztót találjanak – ez tény. De az mindenképpen túlzó állítás lenne, hogy magának az emberiségnek a bulvárhírek (vagy általánosabban: a pletyka) iránti igénye nőtt meg ennyire az elmúlt évtizedekben. Elég azt leszögezni, hogy az információs eszközök száma nőtt, és az információhoz való szabadabb hozzáférés vált mindennapossá.

A Nagy Testvér most belülről figyel

Ami a fentebb megfogalmazott második és harmadik kérdést illeti (hogy t. i. mit értsünk „a modern fegyelmező társadalom”, illetve „a posztmodern ellenőrző társadalom” fogalmán), ezekhez már nehezebb releváns kijelentésekkel kapcsolódni egy rövid recenzió keretein belül. Inkább csak a kutatási irányzatok és a jelentősebb kutatók megnevezése lehet a cél. A lényeg röviden talán így foglalható össze:

Míg az újkorban a szociális mintakövetés és a szabályokhoz való igazodás kikényszerítése az emberek nagy tömegeinél intézményesen, a fegyelmezés, a fizikai és szellemi kényszer alkalmazásával ment végbe, a legújabb korban ez már inkább csak a folyamatos ellenőrzés, majd az önellenőrzés eszközeivel valósul meg.

A tanulmány szerzője ezzel kapcsolatban elsősorban francia és német szociológusokra hivatkozik, Norbert Elias, Michel Foucault és Gilles Deleuze, Marcel Mauss „nyomdokain halad”. Mindnyájan foglalkoztak filozófiával, pszichológiával, sőt orvostudománnyal is. Példaképeik között van Karl Jaspers és a magyar származású Karl Mannheim, a tudásszociológia egyik alapítója. (A bőséges irodalomjegyzékből kiderül, hogy a ma igen divatosnak számító Michel Foucault művei közül több is olvasható magyarul, például: Felügyelet és büntetés. A börtön története; A szexualitás története; Az igazság és az igazságszolgáltatási formák; Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése; A bolondság története a klasszicizmus korában stb.)

Új fejlemény az elmúlt ötven évben – és ez a tanulmány eredeti állítása, a szerző saját hipotézise –, hogy mind a fegyelmezést, mind az ellenőrzést immár saját magunk "oldjuk meg", a modern kommunikációs eszközök segítségével. Hogy mit szabad és mit nem, mi a követendő viselkedési norma, divat, életstílus, azt ma már nem annyira intézmények (törvények és bírák, vallás és egyház stb.) szabják meg, hanem (hiszen demokráciában élünk) mi magunk választjuk ki a végtelen számú, előttünk felvonuló lehetőség közül. Manapság viszonylag kevesen járnak templomba, színházba vagy sportversenyre, de sokan néznek valóságshow-t, kibeszélőshow-t, vásárolnak bulvármagazinokat. Interneten szörfölünk, blogolunk, csetelünk, így éljük át „virtuálisan” az élményeket, dolgozzuk fel a konfliktusokat, tekintjük át a lehetséges megoldásokat, választjuk ki a nekünk megfelelő mintákat.

Ha meggondoljuk, nem annyira életidegen, és nem is gyökeresen új dolog ez, mint ahogy sokan állítják, kárhoztatva a számítástechnika nyomán terjedő új kommunikációs szokásokat. A görög színház által kiváltott katharzis is a lényegét tekintve egy fajta virtuális élmény volt: nem a nézőnek kellett a színpadon elvéreznie, eljátszották ezt helyette a színészek. Ráadásul a saját korlátaink (neveltetés, iskolázottság, anyagi helyzet stb.) szinte ugyanúgy behatárolják a mintaválasztásainkat, mint korábban.

Miről vall a sztár teste?

„Miből fakad az a fokozott figyelem, amely a sztárok testére irányul? Miről vall a sztár teste abban a formában, ahogy azt a bulvármédia megjeleníti?” – teszi fel a kérdést Felföldi Barnabás.

Állítása szerint „az emberi test mindenkori ábrázolásai az adott társadalom uralmi viszonylataiból fakadó társadalmi elvárásokra (kényszerekre) reflektálnak”. „Az európai (nyugati) típusú társadalmakban az emberek közötti kapcsolatok szabályozásában a külső kényszerektől a fokozódó önkontrollon keresztül az automatikusan ható egyéni önkényszer (lelkiismeret, szégyen- és kínosságérzés) veszi át a testi viselkedés, a kommunikáció és a gondolkodás irányításának funkcióját.” „Míg a fegyelmező társadalom számára az iskola, a börtön, a gyár, a kórház, a laktanya és a család is az elzárás (és az elzárva megfigyelés) analógiás mintáiként (…) működött, addig az ellenőrzés társadalmában a moduláció szervezőelve uralkodik el.”

Tehát: megnőtt az információhordozók száma és könnyebb lett a hozzáférés, továbbá megszűnni látszik a központi fizikai-erkölcsi irányítás és normarendszer. A felhasználó szabadabbá vált az információ kiválogatásában, de saját magának kell gondoskodnia arról, hogy valahogyan el ne tévedjen ebben az iránymutatás nélküli világban, és képes legyen felmérni a helyzetét a tömegben, igazodni a közösség elvárásaihoz. Eközben alakulnak ki olyan aránytévesztések, mint az anorexia és más hasonló pszichés eredetű betegségek, melyeket az a fokozott kényszer vált ki, hogy a saját testünket szigorú ellenőrzés alatt tartsuk, és ezáltal megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak.

„Akár tetszik, akár nem, a társadalom a test folytonos figyelését, rendszeres próbatételeit, készenléti állapotát, fegyelmezését kívánja meg a munkát, szülői feladatokat vállaló, iskolába járó, városban közlekedő vagy közéleti életet élő embertől, tehát ezekkel a kényszerekkel nemcsak a sztárok szembesülnek. Jóformán mindenkinek számolnia kell a folytonos megfigyelés lehetőségével – gondoljunk a vállalati és köztéri kamerákra, a munkahelyi e-mailek szűrésére, az internetes barangolás követhetőségére. A személyes imázs építése egyre terjedő kívánalom (például a munkahelyi előmenetel miatt), és ennek fontos eleme az öltözködésre, a jól ápoltságra, az állóképességre vonatkozó elvárások teljesítése. A felelős öngondoskodás sűrűn propagált elve alapján a test karbantartásának, a betegség megelőzésének egzisztenciális kényszere ugyancsak általánossá vált, hiszen a munkaadók jobban ragaszkodnak a keveset betegeskedő alkalmazottakhoz, továbbá az egészségügyi szolgáltatásokért is egyre nagyobb önrészt vagyunk kénytelenek vállalni.”

Ez már valóban túllép az orwelli világon: önmagunkat tartjuk ellenőrzés alatt. Mindennapjaink valósága ez. Megszoktuk és korántsem találjuk olyan hátborzongatónak, mint Steven Spielberg Minority Report című filmjének híres jeleneteiben azt, amikor a főhős egy gyanús hátsóudvarban működő lengyel(!) sebésszel kicserélteti a szemgolyóját, csak hogy kicsússzon a mindenhol jelenlévő íriszellenőrző készülékek hatalma alól. (Később a feje búbjáig elmerül egy teli kádban, hogy a pókszerűen közlekedő, mindig éber kis ellenőrzőrobotokat is kijátssza.)

Ez már Deleuze elméletének, a BwO-nak (Body without Organs) a szószerinti megvalósulása, habár csak a film világában: szervek nélküli testté változtatni valakit, saját magunkat, hogy ezáltal megkísérelhessük még jobban aktivizálni a virtuális képességeinket.

Összefoglalva: a legújabb korban a testiség, az erotika ábrázolása, a híres emberek magánéletének kiteregetése kuriózumból vagy luxuscikkből propagandaeszközzé és mindennapi árucikké, egyesek számára megélhetéssé vált. A kommunikációs technológia változásával minden új technikát, így a nyomtatást, a fényképészetet, a mozgóképet és a számítógépet is felhasználják az ilyen tartalmak megjelenítéséhez és terjesztéséhez. Aki sztárrá válik, az árucikké is válik életének minden pillanatában, ezzel számolnia kell, de bárkiből lehet sztár, aki bekerül a sztárcsinálók gépezetébe, hiszen, ahogy Andy Warhol mondta, mindenkinek jár 15 perc hírnév.